Recenzió
Umberto Eco-Jean-Claude Carriére: Ne remélje, hogy megszabadul a könyvektől, Európa Könyvkiadó, 2010
A mai információs társadalomban, amikor már jóformán minden anyagot digitalizálunk –legyen szó akár könyvről, akár kéziratról vagy bármi másról, ami nem csak digitális formában jelent meg – felvetődhet a laikus szemlélőben a kérdés vajon mi szükség van még a könyvekre. Hiszen itt van az új elektronikus eszközök korszaka, amelynek jeles képviselői az E-book, a Kindle, ami hasonló az érintőképernyős tablet-ekhez, vagy az iPad. Ezek mellett szól az az igencsak primitív érv is, miszerint gond nélkül magunkkal vihetjük őket esténként az ágyba is és ráadásul több könyvet is tartalmaznak, mint amennyit a laptopunk vagy az asztali számítógépünk tárolni képes. Igazán hasznos ez a szerkezet akkor is, ha pl. hosszú utazásra indulunk és unaloműzőként egy-egy izgalmas könyvet szeretnénk magunkkal vinni. Ebben az esetben csak le kell töltenünk az adott könyvet az E-book olvasónkra és máris megkönnyítettük a saját dolgunkat, hiszen a – sok esetben – akár 400-500 oldalas könyv helyett csupán egy vékony kis lapocskát kell magunkkal vinnünk. További érv lehet a digitális könyvek mellett az is, hogy a köteteket A4-es vagy kisebb méretben is olvashatjuk, akár éjjel akár nappal, hiszen az E-book olvasók hasznos tulajdonsága, hogy kijelzőik infravörösek, tehát bármikor képesek megvilágítani az éppen olvasott szövegrészeket.
Ez ellen az „elkényelmesedés” ellen szólal fel Umberto Eco és barátja Jean-Claude Carriére legújabb közös beszélgetőskönyvükben, amelynek címe: Ne remélje, hogy megszabadul a könyvektől. Beszélgetéseik irányítója Jean-Philippe de Tonnac, aki mivel maga is gyakorta beleszól, a két bibliofil beszélgetésébe, ezért valójában riporternek tekinthető. A két megszállott könyvgyűjtő (mindketten 50000-nél is több kötet tulajdonosai) a legkevésbé sem ért egyet a technika ilyen fokú társadalmi uralmával. Nem az E-book-ok ellen lázadnak, mert mindketten tudják, hogy ez felesleges próbálkozás lenne, hanem inkább arra igyekeznek rávilágítani, hogy milyen értékei vannak a könyveknek és milyen nagy veszteség lenne, ha a digitális technológia végleg kiszorítaná a nyomtatott könyveket. Ugyanis az igaz, hogy könnyedén lehet őket mentegetni a különféle elektronikus eszközökre, de arra már csak nagyon kevesen gondolnak, hogy ezeket tárolni is kellene és az az esetek többségében bizony nem könnyű feladat. Hiszen az elektronikus eszközök, mint pl. a mára már elfeledett floppylemez, CD, DVD, pendrive tárolókapacitása véges. A két jó barát megemlékszik arról is, mi történt a számítógépek elterjedésének kezdetén virágkorát élő MS-DOS rendszerrel vagy a legelső ötcollos, nagyalakú floppylemezzel. Mindkettőt letaszították trónjukról a technikai fejlődésnek köszönhetően modernebbnek számító társaik. Mindemellett a tárolást veszélyezteti a mágnesszalag kopása és karakter – és bekezdésvesztése, a DVD-képek színfakulása és az a tény is, hogy a mai nagyteljesítményű számítógépek már nem tudják olvasni a húsz évvel ezelőtt elmentett anyagokat. Éppen ezért Eco 8 különböző teljesítményre képes számítógépet tárol a pincéjében, hogy valamennyi mentett anyagát használni tudja, Carriére pedig azzal büszkélkedik, hogy a több mint 1500 darabot számláló zsebkönyvgyűjteményét ma is jól el tudja olvasni.
Mivel mindketten szenvedélyszerűen gyűjtik a könyveket, ezért a legtöbbet ennek titkairól mesélnek. Eco saját otthoni gyűjteményén belül elkülönített egy mintegy 3000 kötetet számláló szépirodalmi gyűjteményt is. Ez a gyűjtemény szolgált híres regénye A Foucault-inga alapjául, amelyben megragadja az alkalmat és terjedelmesebb idézeteket is közöl egyes birtokában lévő szépirodalmi művekből. A mű igazi kérdése ezért a gyűjtőszenvedély igazi rejtélye. A kötetek a szerző privát szférájának részei, nem azért állnak a polcokon, hogy minden látogatójának mutogassa, aki csak megfordul a házában. A gyűjtés számára titkos élvezetet jelent, egyenesen az önkielégítés vágyához hasonlítja a kötetek gyűjtésével való foglalkozást. Olykor-olykor kezébe vesz egyet-egyet a könyvek közül, nem feltétlenül azért, hogy elolvassa, csupán csak forgatja, nézegeti őket, fellapozza illusztrációikat, szagolgatja kötésüket és élvezi, hogy birtokolhatja ezeket, hogy megtapinthatja a köteteket. Mindezt úgy, hogy közben nem figyeli senki. Minden más gyűjtő ugyanezt tenné: zárt ajtók mögött vegyül el gyűjteményének darabjai között, bármi is legyen a kollekció tárgya. Ha valaki, aki gyűjtőnek vallja magát, nem így tesz, az Eco és Carriére véleménye szerint nem lehet megszállott gyűjtő.
Persze nem csak gyűjtik a könyveket, hanem olvassák is azokat: Eco valóságos reklámozója a könyveknek. Felteszi a kérdést, hogy vajon melyek azok az igazán nagynak számító könyvek, amelyeket a jelenlévők még sohasem olvastak. Ilyenek pl.: az Ulysses, a Finnigan’s Wake, a Mahábharáta vagy éppen a Hiúság vására. Ezek olyan nehezen emészthető művek a számukra, hogy inkább félrerakták őket, viszont mindannyiuk könyvtáraiban fellelhetőek ezek a kötetek, ezért olyan érzést kelthetnek bennük, mintha átküzdötték volna magukat a szövegeken.
Eco kísérletével egy igencsak hétköznapi problémára világít rá: az embereknek nincs idejük arra, hogy életükben valamennyi nagynak számító művön, fontos hírlapon vagy folyóiraton átrágják magukat. A legjobb esetben is csak a töredékét tudjuk elolvasni annak a szövegmennyiségnek, amely a széleskörű műveltség részét képezné, de ezt is be kell tudnunk osztani időben. Ami nagy csalódás lehet azonban mindenki számára, hogy arra a kérdésre, hogy mit vinnél magaddal abban az esetben, ha valamiért el kellene hagynod a lakásodat, Carriére az el nem készült filmekből álló gyűjteményét választaná, Eco pedig egy 200 GB kapacitású tárolót, amelyen összes művei írott szövegét őrzi.
A beszélgetést a digitális könyvek robbanásszerű elterjedése ihlette. Egyikük sem szereti ezt a megoldást, mindketten a nyomtatott könyvek mellett foglalnak állást annak ellenére, hogy tisztában vannak vele, hogy a fejlődést ők sem képesek megállítani és a technikai vívmányok előtt nagy jövő áll. Ez azonban nem jelenti a könyvek végét: kézbevehető, szagolható, olvasható-szerethető kultúrtárgyként bizonyára fennmaradnak. Ez egyfajta nosztalgikus idővonal a könyvgyűjtéstől egészen a könyvtárakig és a könyvdivatokig. Van olyan eset, amikor egy könyvet a benne lévő tartalom emel magasba, ám a sikerhez elengedhetetlen, hogy beemeljük a köztudatba, ami már PR-munkának számít. Divat nélkül tehát egy könyv sem lehet sikeres. Eco ezzel szociálpszichológiai kísérletet is végez: a frankfurti könyvvásáron összetalálkozik Európa három leghíresebb kiadójával. A kezükbe tesz egy ötletet: kitalál egy írót és hozzá egy sikerregényt. A kiadók természetesen kapva-kaptak az alkalmon, terjesztik a művet, mint egy zseni alkotását. Mondadori egy hét múlva már a kiadói jogokat szeretné megszerezni. Eco nagy kritikát tesz közzé a nem létező műről Olaszországban. Pár hét múlva már olyan is akad, aki rajongója a kötetnek. Eco ezzel azt kívánta megfigyelni lehet-e nemlétező könyvet olvasni. Az eredmény szerint ez is lehetséges.
A beszélgetés ezen szakasza arról szól, hogyan kell helyesen bánni a könyvekkel: mit hihetünk el belőlük, mi az, amit inkább el kell felejtenünk, mely darabokat kell száműznünk könyvespolcainkról, egyszóval mi az, amit ne olvassunk. Az E-book azonban csak az egyik oka a nyomtatott könyvek iránti érdeklődés drasztikus csökkenésének. Az olvasás ugyan a számítógép virágkorában is megmaradt, de az internetfüggőség fokozatos kialakulása megváltoztatta az olvasási szokásokat: egyre inkább a rövid hírek, bekezdések olvasása felé terel, ha nem vigyázunk figyelmünk is szétszórt lesz. Lehet, hogy a sok E-book csupán futó divat lesz és pár év múlva egy új technikai vívmány kiszorítja, de a nyomtatott könyvhöz nem olyan egyszerű visszatérni. Eco azonban ebben reménykedik, mert, ha 500 évet túlélt a könyv, még száz év már semmiség. Legfeljebb csupán csak az igazi különlegességek kedvelői veszik a kezükbe. Ezzel megint visszatértünk a könyvgyűjtéshez, amelynek jelentős képviselője Restif de la Bretonne, aki nem csak gyűjtötte, hanem gyártotta is a könyveit. Amikor a forradalom miatt hiánycikké vált a papír, plakátokat, röpcédulákat gyűjtött össze, amikből aztán újra papírt készített. Erre nyomtatta Le nuits de Paris című regénysorozatát, a forradalmi eseményekkel párhuzamosan kiadott tudósításait. A regénysorozat nyolc évfolyamot ért meg.
Eco a domináns személyiség a beszélgetésben, a többiek az általuk összegyűjtött kötetekről dicsekszenek. Nem érdekli őket az a fordulat, ami az olvasás körül alakul pl. a PISA-felmérések kapcsán, de az elektronikus könyvhasználat szociológiai hatásai vagy az E-book jövője sem izgatja a társaságot. A képkultúra (tévé, videó, magazinok, számítógépes játékok) térhódítását már meg sem említik, ez azonban már nem számít újdonságnak. Az E-book és a könyvtárak képesek megmaradni egymás mellett is, azonban az sem kizárt, hogy a rohamos technikai fejlődés hatására hamarosan az E-bookok is kilépnek a köztudatból, hogy átadják helyüket az elektronikai eszközök legújabb generációjának.
A mai információs társadalomban, amikor már jóformán minden anyagot digitalizálunk –legyen szó akár könyvről, akár kéziratról vagy bármi másról, ami nem csak digitális formában jelent meg – felvetődhet a laikus szemlélőben a kérdés vajon mi szükség van még a könyvekre. Hiszen itt van az új elektronikus eszközök korszaka, amelynek jeles képviselői az E-book, a Kindle, ami hasonló az érintőképernyős tablet-ekhez, vagy az iPad. Ezek mellett szól az az igencsak primitív érv is, miszerint gond nélkül magunkkal vihetjük őket esténként az ágyba is és ráadásul több könyvet is tartalmaznak, mint amennyit a laptopunk vagy az asztali számítógépünk tárolni képes. Igazán hasznos ez a szerkezet akkor is, ha pl. hosszú utazásra indulunk és unaloműzőként egy-egy izgalmas könyvet szeretnénk magunkkal vinni. Ebben az esetben csak le kell töltenünk az adott könyvet az E-book olvasónkra és máris megkönnyítettük a saját dolgunkat, hiszen a – sok esetben – akár 400-500 oldalas könyv helyett csupán egy vékony kis lapocskát kell magunkkal vinnünk. További érv lehet a digitális könyvek mellett az is, hogy a köteteket A4-es vagy kisebb méretben is olvashatjuk, akár éjjel akár nappal, hiszen az E-book olvasók hasznos tulajdonsága, hogy kijelzőik infravörösek, tehát bármikor képesek megvilágítani az éppen olvasott szövegrészeket.
Ez ellen az „elkényelmesedés” ellen szólal fel Umberto Eco és barátja Jean-Claude Carriére legújabb közös beszélgetőskönyvükben, amelynek címe: Ne remélje, hogy megszabadul a könyvektől. Beszélgetéseik irányítója Jean-Philippe de Tonnac, aki mivel maga is gyakorta beleszól, a két bibliofil beszélgetésébe, ezért valójában riporternek tekinthető. A két megszállott könyvgyűjtő (mindketten 50000-nél is több kötet tulajdonosai) a legkevésbé sem ért egyet a technika ilyen fokú társadalmi uralmával. Nem az E-book-ok ellen lázadnak, mert mindketten tudják, hogy ez felesleges próbálkozás lenne, hanem inkább arra igyekeznek rávilágítani, hogy milyen értékei vannak a könyveknek és milyen nagy veszteség lenne, ha a digitális technológia végleg kiszorítaná a nyomtatott könyveket. Ugyanis az igaz, hogy könnyedén lehet őket mentegetni a különféle elektronikus eszközökre, de arra már csak nagyon kevesen gondolnak, hogy ezeket tárolni is kellene és az az esetek többségében bizony nem könnyű feladat. Hiszen az elektronikus eszközök, mint pl. a mára már elfeledett floppylemez, CD, DVD, pendrive tárolókapacitása véges. A két jó barát megemlékszik arról is, mi történt a számítógépek elterjedésének kezdetén virágkorát élő MS-DOS rendszerrel vagy a legelső ötcollos, nagyalakú floppylemezzel. Mindkettőt letaszították trónjukról a technikai fejlődésnek köszönhetően modernebbnek számító társaik. Mindemellett a tárolást veszélyezteti a mágnesszalag kopása és karakter – és bekezdésvesztése, a DVD-képek színfakulása és az a tény is, hogy a mai nagyteljesítményű számítógépek már nem tudják olvasni a húsz évvel ezelőtt elmentett anyagokat. Éppen ezért Eco 8 különböző teljesítményre képes számítógépet tárol a pincéjében, hogy valamennyi mentett anyagát használni tudja, Carriére pedig azzal büszkélkedik, hogy a több mint 1500 darabot számláló zsebkönyvgyűjteményét ma is jól el tudja olvasni.
Mivel mindketten szenvedélyszerűen gyűjtik a könyveket, ezért a legtöbbet ennek titkairól mesélnek. Eco saját otthoni gyűjteményén belül elkülönített egy mintegy 3000 kötetet számláló szépirodalmi gyűjteményt is. Ez a gyűjtemény szolgált híres regénye A Foucault-inga alapjául, amelyben megragadja az alkalmat és terjedelmesebb idézeteket is közöl egyes birtokában lévő szépirodalmi művekből. A mű igazi kérdése ezért a gyűjtőszenvedély igazi rejtélye. A kötetek a szerző privát szférájának részei, nem azért állnak a polcokon, hogy minden látogatójának mutogassa, aki csak megfordul a házában. A gyűjtés számára titkos élvezetet jelent, egyenesen az önkielégítés vágyához hasonlítja a kötetek gyűjtésével való foglalkozást. Olykor-olykor kezébe vesz egyet-egyet a könyvek közül, nem feltétlenül azért, hogy elolvassa, csupán csak forgatja, nézegeti őket, fellapozza illusztrációikat, szagolgatja kötésüket és élvezi, hogy birtokolhatja ezeket, hogy megtapinthatja a köteteket. Mindezt úgy, hogy közben nem figyeli senki. Minden más gyűjtő ugyanezt tenné: zárt ajtók mögött vegyül el gyűjteményének darabjai között, bármi is legyen a kollekció tárgya. Ha valaki, aki gyűjtőnek vallja magát, nem így tesz, az Eco és Carriére véleménye szerint nem lehet megszállott gyűjtő.
Persze nem csak gyűjtik a könyveket, hanem olvassák is azokat: Eco valóságos reklámozója a könyveknek. Felteszi a kérdést, hogy vajon melyek azok az igazán nagynak számító könyvek, amelyeket a jelenlévők még sohasem olvastak. Ilyenek pl.: az Ulysses, a Finnigan’s Wake, a Mahábharáta vagy éppen a Hiúság vására. Ezek olyan nehezen emészthető művek a számukra, hogy inkább félrerakták őket, viszont mindannyiuk könyvtáraiban fellelhetőek ezek a kötetek, ezért olyan érzést kelthetnek bennük, mintha átküzdötték volna magukat a szövegeken.
Eco kísérletével egy igencsak hétköznapi problémára világít rá: az embereknek nincs idejük arra, hogy életükben valamennyi nagynak számító művön, fontos hírlapon vagy folyóiraton átrágják magukat. A legjobb esetben is csak a töredékét tudjuk elolvasni annak a szövegmennyiségnek, amely a széleskörű műveltség részét képezné, de ezt is be kell tudnunk osztani időben. Ami nagy csalódás lehet azonban mindenki számára, hogy arra a kérdésre, hogy mit vinnél magaddal abban az esetben, ha valamiért el kellene hagynod a lakásodat, Carriére az el nem készült filmekből álló gyűjteményét választaná, Eco pedig egy 200 GB kapacitású tárolót, amelyen összes művei írott szövegét őrzi.
A beszélgetést a digitális könyvek robbanásszerű elterjedése ihlette. Egyikük sem szereti ezt a megoldást, mindketten a nyomtatott könyvek mellett foglalnak állást annak ellenére, hogy tisztában vannak vele, hogy a fejlődést ők sem képesek megállítani és a technikai vívmányok előtt nagy jövő áll. Ez azonban nem jelenti a könyvek végét: kézbevehető, szagolható, olvasható-szerethető kultúrtárgyként bizonyára fennmaradnak. Ez egyfajta nosztalgikus idővonal a könyvgyűjtéstől egészen a könyvtárakig és a könyvdivatokig. Van olyan eset, amikor egy könyvet a benne lévő tartalom emel magasba, ám a sikerhez elengedhetetlen, hogy beemeljük a köztudatba, ami már PR-munkának számít. Divat nélkül tehát egy könyv sem lehet sikeres. Eco ezzel szociálpszichológiai kísérletet is végez: a frankfurti könyvvásáron összetalálkozik Európa három leghíresebb kiadójával. A kezükbe tesz egy ötletet: kitalál egy írót és hozzá egy sikerregényt. A kiadók természetesen kapva-kaptak az alkalmon, terjesztik a művet, mint egy zseni alkotását. Mondadori egy hét múlva már a kiadói jogokat szeretné megszerezni. Eco nagy kritikát tesz közzé a nem létező műről Olaszországban. Pár hét múlva már olyan is akad, aki rajongója a kötetnek. Eco ezzel azt kívánta megfigyelni lehet-e nemlétező könyvet olvasni. Az eredmény szerint ez is lehetséges.
A beszélgetés ezen szakasza arról szól, hogyan kell helyesen bánni a könyvekkel: mit hihetünk el belőlük, mi az, amit inkább el kell felejtenünk, mely darabokat kell száműznünk könyvespolcainkról, egyszóval mi az, amit ne olvassunk. Az E-book azonban csak az egyik oka a nyomtatott könyvek iránti érdeklődés drasztikus csökkenésének. Az olvasás ugyan a számítógép virágkorában is megmaradt, de az internetfüggőség fokozatos kialakulása megváltoztatta az olvasási szokásokat: egyre inkább a rövid hírek, bekezdések olvasása felé terel, ha nem vigyázunk figyelmünk is szétszórt lesz. Lehet, hogy a sok E-book csupán futó divat lesz és pár év múlva egy új technikai vívmány kiszorítja, de a nyomtatott könyvhöz nem olyan egyszerű visszatérni. Eco azonban ebben reménykedik, mert, ha 500 évet túlélt a könyv, még száz év már semmiség. Legfeljebb csupán csak az igazi különlegességek kedvelői veszik a kezükbe. Ezzel megint visszatértünk a könyvgyűjtéshez, amelynek jelentős képviselője Restif de la Bretonne, aki nem csak gyűjtötte, hanem gyártotta is a könyveit. Amikor a forradalom miatt hiánycikké vált a papír, plakátokat, röpcédulákat gyűjtött össze, amikből aztán újra papírt készített. Erre nyomtatta Le nuits de Paris című regénysorozatát, a forradalmi eseményekkel párhuzamosan kiadott tudósításait. A regénysorozat nyolc évfolyamot ért meg.
Eco a domináns személyiség a beszélgetésben, a többiek az általuk összegyűjtött kötetekről dicsekszenek. Nem érdekli őket az a fordulat, ami az olvasás körül alakul pl. a PISA-felmérések kapcsán, de az elektronikus könyvhasználat szociológiai hatásai vagy az E-book jövője sem izgatja a társaságot. A képkultúra (tévé, videó, magazinok, számítógépes játékok) térhódítását már meg sem említik, ez azonban már nem számít újdonságnak. Az E-book és a könyvtárak képesek megmaradni egymás mellett is, azonban az sem kizárt, hogy a rohamos technikai fejlődés hatására hamarosan az E-bookok is kilépnek a köztudatból, hogy átadják helyüket az elektronikai eszközök legújabb generációjának.
Baliga Violetta Lilla, 2012.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése