Társadalmunkban létezik a hallássérültek csoportja, akiknek/akikkel a hangzó nyelven történő kommunikáció komoly nehézségeket okoz. A jelnyelv segítségével megszűnnek azok az akadályok, amiket számos esetben diszkréten felrónak a hallók, amikor hallássérülttel kell kommunikálniuk: “Áh... Nem értem, amit mond, úgyhogy inkább nem is beszélek vele!...”, vagy ”Nem akartam már harmadjára is visszakérdezni, hogy mit mondott, úgyhogy inkább csak bólogattam!” A hallássérültekkel kapcsolatban az a tapasztalatom, hogy alapvetően sokkal jobb kedélyű és közvetlenebb emberek, mint átlagos társaik, szeretnek társaságban lenni, és nagyobb arányban sportolnak, mint bármelyik másik társadalmi csoport – talán ezért sem szabad megvonnunk magunkat ilyen egyéniségek megismerésétől.
Egy másik pozitívum maga a jelnyelv, aminek elsajátítása rendkívül kötetlen és hangulatos, egy-egy óra olyan, mintha csak társasozni jönnénk össze a többiekkel. Az első, amit meg kell tanulnunk, az az, hogyan figyeljünk a másikra, amikor hozzászólunk, szemben helyezkedjünk el vele, és a szemébe nézzünk, amikor valakivel kommunikálunk. Ez a fajta alapvető kontakt esszenciális eleme kellene, hogy legyen a mindennapjainknak, azonban az elfoglalt emberek rutinja megköveteli, hogy mindenki legalább két dolgot csináljon egyszerre, így elmarad ez a fajta figyelmesség. Ugyanebből a megkövetelt figyelemből származik az is, hogy meg kell szoknunk, egy-egy órán minimum húsz ember figyeli egyszerre – szó szerint – minden mozdulatunkat. Ezzel a magyar oktatási rendszer egyik nagy hiányosságát is pótoljuk: megedződünk a nagyobb közönség előtti felszólalásokra, előadások tartására. Ez a pár pozitívum csak az a néhány velejáró, amit én magam megtapasztaltam, nyilván sokkal több van ennél, mindenkinek a maga olvasatában.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése