keresés

2016. április 29., péntek

Román koncepciók a moldvai csángó-magyarokról a II. ezredfordulón

Amikor az egyik tanárom még az egyetemen felvetette a témát, nagyon furcsának tűnt. Azonban rá kellett jönnöm, hogy fontos terület ez a moldvai csángó-magyarok történetében, hiszen az utóbbi évtizedekben kemény harc folyt és folyik ma is a románok részéről, hogy bebizonyítsák: a Moldvában élő csángók nem magyarok, hanem románok. Ez további érdekes kérdéseket vetett fel számomra. Miért fontos, miért áll érdekükben románnak nevezni egy olyan népcsoportot, mely szokásaiban, néphagyományaiban, életstílusában, folklórjában és nyelvében teljesen különbözik tőlük? Miért fontos egy ilyen népcsoportot románnak ismertetni el ország világ előtt? Kik és mi áll ennek a törekvésnek a hátterében? Nem utolsó sorban – s talán ez a legérdekesebb – milyen eszközökkel, elméletekkel tudják ezt véghezvinni?

Magyar oldal
Magyar részről nagyjából közismertek a kérdéssel foglakozók számára a különféle kutatási eredmények, elméletek, melyek e népcsoport eredetét próbálják megvilágítani. Ezek természetesen hiányosak még és sokszor egymástól eltérőek. Véglegesnek mondható választ nem adnak a kérdésre. Akad még tennivaló ezen a területen is, de ez nem ad túl nagy okot az elkeseredésre, hiszen a csángókéhoz hasonlóan több népnek tisztázatlan még az eredete. Ami a legfontosabb az az, hogy céljuk, lényegük ugyanaz: tisztázni és alátámasztani a csángók nemzeti hovatartozását tudományos, forrásokon alapuló tézisekkel. Nyugodtan mondhatjuk: ezt nagyjából elérték. De ezzel nem zárult be a kör, hiszen a román nép is részt követel magának a moldvai csángó-magyarok eredetkérdésének meghatározásában és így vagy úgy, megpróbálják a magyar kutatási eredmények ellenkezőjét bebizonyítani.

Román oldal
Nagy reményekkel vágtam bele a témába attól a kíváncsiságtól hajtva, hogy sok izgalmas nézettel fogok majd találkozni. Az elvárásaim a gazdag magyar kutatási eredmények ismereteiből fakadtak, hiszen mint tudjuk magyar részről nagyon sok elmélet született, több oldalról világították meg a kérdést és az az izgalmas az egészben, hogy mindegyik forrásokon alapszik, a kutatók hitelességre törekednek és az elméleteket tudományos dokumentumokkal támasztják alá, melyek egymáson alapulnak vagy összefüggésben vannak egymással és nem ellentmondóak. Nagyjából ilyesmire számítottam a román fél részéről is. Várakozásaimmal hamar fel kellett hagynom. Az első tíz cikknél (tanulmánynál) azt a következtetést kellett levonnom, hogy az egész médiát és a román tudományos álláspontot egyetlen egy ember és egyetlen elmélet inspirálja: Dumitru Martinas és az ő álláspontja. Mindenki őt idézi oldalakon át, őrá hivatkozik, és mondhatom nyugodt szívvel, hogy miként az 1848-as magyar forradalom és szabadságharcig a magyar nemességnek a Tripartitum[1] (Hármaskönyv) szinte szentírásként ott volt a hóna alatt mindig, úgy a román történészeknek, kutatóknak és újságíróknak egyaránt és együtt velük az egész médiának Dumitru Martinás[2] műve a szentírás.

Dumitru Martinas, a mérce
Ma már közismert Dumitru Martinas álláspontja és tudjuk, hogy állításai többnyire tudománytalanok, nem támaszthatók alá forrásokkal és még a komolyabb román kutatók sem ismerik el hitelesnek az elméletét. Az elszékelyesített románok elmélete már a kezdetektől nem állta meg a tudományos kutatás próbáját.
Még további két fontos területen nem ad világos magyarázatot a kutató. Az egyik a nyelvészethez tartózik. Folyamatosan hangsúlyozza, hogy ezek a csángók mindamellett, hogy kétnyelvűek a „román ősi nyelvük” egy specifikus, erdélyies román nyelv, mely különbözik a moldvai román nyelvtől. Azt azonban nem támasztja alá és nem fejti ki tisztán, hogy mitől specifikus és mitől erdélyies ez a román nyelv. Ráadásul a csángók sziszegő nyelvjárását is az erdélyi román nyelv sajátosságának véli, de használatának pontos helyét, idejét nem támasztja alá hiteles dokumentumokkal, így nem tudni mire gondol, hiszen Erdélyben ilyen vagy hasonló román nyelvjárást nem ismerünk. Nyelvészetileg ez az állítás így megint a levegőben maradt. A moldvaiak valóban beszélnek egy sajátos román nyelvjárást, de az mint tudjuk egy moldvai sajátosság a román nyelvcsaládon belül és nincs köztük egy olyan különös, specifikus csoport, mely elütne ettől. Kérdésünk az marad tehát, hogy mi ennek a speciális, sajátos erdélyies román nyelvjárásnak a lényege a csángóknál?
 A másik kérdéses állítás a megnevezésükkel van összefüggésben. A moldvai (ortodox vallású) románok „unguri”-nak (magyaroknak) nevezték és nevezik ma is a csángókat. Dumitru Martinas szerint ennek nincs nagy jelentősége a nemzetiségüket illetően, mivel földrajzi származási helyük és hitbeli hovatartozásuk miatt nevezték őket így, de valójában elszékelyesített románokról van szó. Ez sem igényel különösebb magyarázatot, mivel az elszékelyesítési elmélet – mint láttuk – tudományos szempontból már megdőlt. Ebből kifolyólag nyugodtan el lehet fogadni azt a következtetést, hogy a szakirodalom és a köztudat helyesen nevezi őket „unguri”-nak pontosan a származásuk miatt. Azzal pedig, hogy időnként magyar kutató munkásságával egy evidens, köztudott kijelentést tesz, még nem bizonyíték az ő elméletének alátámasztására. Például amikor megjegyzi, hogy maga Mikecs László is egyetért azzal, hogy az északi és déli csángók nem székely eredetűek. Itt meg is áll, nem részletezi tovább. Ez egy tény ugyan, de nem jelenti egyenesen azt, hogy a magyar kutató a nem székely, archaikusabb magyar nyelvet beszélő északi és déli csángókat román eredetűeknek ismerné el.

Levegőben maradt állítások
Végezetül pedig megállapítható, hogy azért is abszurdum az elszékelyesítési elmélet, mert éppen hogy az északi- és déli csángók nyelvjárása áll távolabb a székelyekétől, bizonyos archaikus magyar szavakat, amiket ők használnak a székely nyelvben meg sem lehet találni. Példának okáért nem ismerik a székelyek a „tyukmony” szót, ami „tojás” -t jelent a moldvai csángó-magyaroknál (pl. Diószénben). A moldvai székely csángó falvakban pedig a székelyek által is használt tojás kifejezés a közismert. Továbbá a „bab” szó sem vezethető vissza a székely nyelvjárásba, hiszen érdekes módon ők a mai magyar irodalmi nyelvtől eltérően „paszuly”-nak nevezik a babot. Ugyan így használják a székely csángófalvakban is ezt a kifejezést. Felmerül tehát a kérdés: honnan vették használatba mégis az ilyen szavakat a moldvai csángó-magyarok? Továbbá nyelvi, hangtani szempontból az északi és a déli csángók távolabb állnak a székely nyelvjárástól, mint a Tatros és a Tázló menti székely csángók. Tehát ők semmiképp sem a székelyektől tanulhatták meg a régiesebb és archaikusabb magyar nyelvet, mivel a székelyek maguk sem használják azt. Ezzel az elszékelyesítési elmélet végleg eltávolodott a valóságtól. A monográfiában taglalt további XIX. századi magyar nacionalizmus kreálta elmagyarosítási törekvéseket egyelőre nem kommentálom, hiszen azok is minden hitelt és valóságalapot nélkülöznek.
Ezek tükrében rajzolódik ki szinte az egész román szakirodalom, ezt az irányelvet követi mindenki és ettől eltérőt alig lehet találni. Mindenkinek Dumitru Martinas elmélete a mérvadó. Ritkán találkozni olyannal, aki tudományosabban és óvatosabban közelíti meg a kérdést.





[1] Werbőczy István: Tripartitum
[2] Dumitru Martinas: Originea ceangailor din Moldova, Editura Stiintifica si Enciclopedica, Bucuresti 1985.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése