A katalógus cédulák mára elavultak. Arra használjuk őket, hogy feltűnő kártyákat hozzanak létre, recepteket írjanak, és néha hűvös papírrepülőgépekbe hajtsák össze őket. De az eredeti céljuk nem volt semmi kevésbé mint szerveződő és osztályozó minden ismert állat, növény, és ásványi a világban. Később alakították a könyvtári rendszer hátgerincét miközben megengedték nekünk, hogy indexeljük az információ hatalmas összegeit és figyelmetlenül a mögöttes ötletek közül sokat hoztak létre, ami megengedte az Internetnek, hogy virágozzon.
Rendszerezni több mint 12.000 állatot, növényt, ásványt fáradságos munka. Ezt tette Carl Linnaeus a taxonómia apja a Systema Naturae című munkájában, mely 13 kiadásban jelent meg 1735 és 1770 között. Ez segített a tudósoknak annak megértésében, hogy melyik fajok voltak hasonlóak a megosztott kategóriák száma alapján.
Publikálás előtt Linnaeus mindent saját maga rendszerezett.Ahelyett, hogy minden a könyvbe ír, minden organizmust és ásványt feljegyzett egy külön lapra. Így könnyen el tudott helyezni minden új felfedezést az új kiadásokban.
Körülbelül 30 évvel az első kiadás után egy új módját választja az információk lejegyzésének. Játékkártyához hasonló méretű ez az új eszköz, az úgynevezett katalógus cédula, amely egy dologra használatos osztályozásra vagy tárgymutató készítésére.
Ahogyan Dewey csinálta
Évezredeken keresztül, mikor legjobb és legszéleskörűbb információra volt szükségünk bármiről egyenesen a könyvtárba mentünk. Két dolgot kellett ellenőrizni: van-e egyáltalán információ a könyvtárban arról amit keresünk, ha van, hol, találjuk azt. Manapság ezeket az információkat másodpercek alatt megvan a számítógépen, de az 1990-es éveket megelőzően, az az online katalógusok még újak és szinte használhatatlanak voltak, ez azt jelentette, hogy a kártya katalóguson keresztül jutottunk el a keresett könyvig.
A kártyák használata előtt a könyvtárak a katalógust könyvben vezették, mely az állomány része volt.
Az ókori Babilonban és Egyiptomban például maratott táblák voltak a katalógusok. Ahogy az idő te és a gyűjtemények nőttek, elfogyott a hely az új bejegyzéseknek. 1791-ben, 30 évvel Linnaeus találmánya után, a könyvtárosok elkezdték a kártyákat használni a katalógusaikhoz. Ez Franciaországban kezdődött, a francia forradalom idején.
A francia könyvtárak eredetileg játékkártyát használtak. Az Amerikai Egyesült Államokban és Európában a 19-ban kezdték el használni az index kártyákat.
A legfontosabb információkat tartalmazták ezek a kártyák, mint a szerző neve, a mű címe. A könyv hozzávetőleges helyét is a könyvtárban. Eyesek a könyvek mérete szerint tárolta, míg például az Amherst College könyvtára a szerző neve szerint. Ezt természetesen nem minden könyvtár használta ugyanúgy.
És jött Dewey
És jött Dewey
Melvil Dewey az Amherstben dolgozott az 1870-es években és át akarta szervezni a könyvtárat. 1873-ban jött ki azzal, amit Dewey Tizedes Rendszere-ként ismerünk. Téma szerint szervezte a könyveket. Minden könyv kapott a egyedi számot - hívószám - mely azonosította a könyv tárgyát és pontos helyét. A hívószám a kártyán megegyezett a minden könyv gerincén felírt számmal.
1880-ban lett országszerte elkezdve a használata és tart a mai napig is. Dewey rendszere kabinetfiókokban szervezte a kártyákat téma, szerző neve és cím szerint, mely azt jelenti, hogy minden könyv több kártyán is szerepelt. Az index kártyák rövid leírását is tartalmazta a könyveknek.
A könyvtárasok eredetileg kézzel írták a kártyákat. 1971-ben az Ohio College Library Center-ben kezdték el gépi úton előállítani a kártyákat. 2015-ig, mikor is az online katalógusok miatt már nem volt szükség erre a szolgáltatásra, körülbelül 1,9 milliárd kártya készült csak ezen intézményben. Az utolsó rendelés a Concordia College-től érkezett, mely az online katalógusuk "mentése" volt.
Katalogizálni mindent, ami valaha megjelent
Nwm Dewney-é volt az egyetlen kártya alapú osztályozási rendszer. A Library of Congress-nek megvolt a saját betű alapú rendszere. Az Egyetemes Tizedes Osztályozási rendszer Paul Otlet ötlete volt, mely sokkal részletesebb verziója Dewney rendszerének.
1895-ben Brüsszelben Henri La Fontaine ötlete egy kereső megalkotásán dolgozott, jóval a "guglizni" ige kialakulása előtt. Tökéletesen azt akarta létrehozni, amit a Google-nek sikerült, egy helyet, ahol mindene választ kapunk. Az 1895-ös verzióban ez úgy nézett ki, hogy levélben vagy táviratban elküldték a kérdést és válaszként egy index kártyát kapott a bibliográfiai adatokkal.
A belga kormány támogatta Otlet-et és La Fotaine-t, hogy az építkezés elkezdődhessen. Minden lehetséges adatot elkezdtek gyűjteni könyvekből, cikkekből, fényképekből melyek valaha is kiadásra kerültek. Olyan dolgokban is kerestek, mely könyvtárakban nem volt fellelhető, brossúrák, szórólapok, poszterek.
Ez volt a Mundaneum. Ahogy a keresés beérkezett, lemásolták az eredeti kártya adatát egy újra és ahogy beérkezett a szolgáltatás díja, kiküldésre került a kártya.
18 millió kártyából állt a katalógus. 1934-ben a belga állam támogatása elmaradt, Otlet egy kisebb helyre költöztette a Mundaneum-ot, majd nem sokkal később be is zárta. A náci megszállás alatt, 1940-ben, a legtöbb kártya megsemmisült.
Amikor a Mundaneum a végső szakaszához ért, Otlet elkezdte belátni, hogy a kártyák használata egyszer el fogja veszíteni a praktikusságát. Ez egy soha véget nem érő projekt, ahogy jönnek az új könyvek úgy az új kártyák, melyek a helyet igénylik. 1935-ös könyvében, Monde, kifejti a véleményét, hogy egyszer minden információ digitalizálva lesz, így egy képernyőn megtekinthető lesz otthon. Otlet megjósolta az Internetet.
A Mundaneum maradványai megtalálhatóak a belgiumi Mons-ban a Mundaneum múzeumban.
Örökség
Otlet ötlete a digitalizált információnak nem egy becslés volt. Egy álom. Vannevar Bush, egy mérnök, ugyancsak ötletelt egy hiperlinkekkel összekapcsolt hálózaton 1945-ben.
Elképesztő, hogy egy 3" x 5"-ös kartonlapon mennyi információt képesek vagyunk visszakeresni még mindig.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése